Fabyen: Gyermekek, nyulak és döntések

A kórházfolyosó csendes. Éjszaka van. A nővérpult felett ketyegő óra szerint már éjfél is elmúlt. Távolabbról hallom az éjszakás takarítónő motoszkálását. A felmosószer éles fertőtlenítőszagán túl egy parfüm lenyomatát érzem. Egyből megéberedek tőle. Ismerem az illatot, a márka mégsem jut az eszembe. Klári használta ugyanezt.

Felkelek a kényelmetlen fotelból, kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Kizavarom a gondolataim közül Klári emlékét. Most már elmondhatom, hogy könnyen megy.

A tévére csak egy futó pillantást vetek. A szilveszteri kabaré ismétlése még mindig tart, de nem túl érdekes, ezért is aludhattam be rajta. Annuskát sehol nem látom. Biztosan valamelyik kórteremben van, a betegeket ellenőrzi. Elindulok, hogy megkeressem, de pár lépés után megtorpanok. Ismét megérint az édeskés parfümillat, és ezúttal már a fojtott sírást is hallom. Odasietek a tizenkettes kórteremhez, óvatosan beljebb hajtom a résnyire nyitott ajtót. Csak az ágy fölé szerelt kislámpa ég az egyágyas szobában, és a néma gépek monitorai. A parfümillat erősebben érződik.

Panka mozdulatlanul fekszik a takaró alatt, mellkasa a lélegeztetőgép ritmusára emelkedik-süllyed. A kislány már tizedik napja kómában van. Egy autós gázolta el, miközben a zebrán akart áthajtani a biciklijével. Az anyja éjjel és nappal egyaránt mellette van. Nem vesz észre. Lehajtott fejjel, félig törökülésben gubbaszt az ágyhoz húzott fotelben, és csendesen sír. Az ölében Panka szétnyitott naplója hever. Az ápolóktól tudom, hogy minden nap azt olvassa, hol hangosan, hol csak magának.

Megköszörülöm a torkom, mire a nő megriadva felnéz. Gyorsan beletörli a könnyeit a kinyúlt kardigán ujjába.

Bólintok neki, megkerülöm Panka ágyát. Ellenőrzöm az infúziót, a gyógyszereit. Horváth főorvos azzal vigasztalta az anyát, hogy nincsenek fájdalmai a lánynak. Lenézek rá. A párna fehér huzatán szétterülnek a sötét tincsek. Az anyja tegnap ollót kért, azzal kurtította meg Panka haját. Annuskának mondta, hogy aznap akart volna fodrászhoz menni. Klári is fodrász. Akaratlanul is elfintorodom, amikor megint eszembe jut.

– Valami… baj van? – áll fel Panka anyja. Lassan mozog, a hangja halk. Érzem benne a félelmet.

– Nem. Változatlan az állapota. De magának pihennie kellene.

A nő lesüti a szemét. Egyszer az egyik betegemet megkérdeztem, miért nem hajlandó egyetlen percre sem magára hagyni a haldokló férjét. Azt felelte, hogy fél lehunyni a szemét, mert mi van, ha felébred, és már halott lesz az ura.

– Komolyan mondom. Feküdjön le! – mutatok a vendégágyra, amit Annuska intézett el az anyának. – Ígérem, hogy mire felébred, Panka még akkor is itt lesz.

A nő rám néz. Könnyek csillognak a szemében.

– Inkább azt ígérje meg, hogy ő is felébred! – Nem emeli fel a hangját, mégis érzem a hisztériát a szavak mögött. Ő is érezheti, mert gyorsan elfordul, a csaphoz lép. A víz zubogása elnyomja a zokogást, de a válla rázkódik. Percek telnek el, mire megmozdul. Nem fordul felém, csak a homályos üvegű tükörből néz rám.

– Sajnálom – mondom, és elindulok. A hangja az ajtóban ér utol.

– Várjon!

Visszafordulok.

A nő esetlenül áll, önmagát ölelve.

– Mondja meg… – nyel egyet. – Maga szerint van rá esély, hogy… felébred?

– Sajnálom… asszonyom. – Most jövök rá, hogy nem tudom a nevét. Az egész osztály ismeri Panka történetét, de ő mindenkinek csak Panka. Nem tudom a vezetéknevét.

A nő megrázza a fejét.

– Nem vagyok férfjnél – közli, mintha ez számítana. Várakozóan néz.

– Sajnálom. Horváth főorvos a lánya kezelőorvosa, én csak az ügyeletes vagyok ma éjszakára. Nem ismerem Panka…

– Kérem.

Felsóhajtok.

– Nem. Ha az orvosi statisztikákat nézem, nagyon kevés esély van rá, hogy egy ilyen agyi trauma után felébredjen. Ahhoz csoda kellene.

A nő megremeg a szavakra, de nem mozdul, csak vontatottan bólint. Pankára néz, én pedig magukra hagyom őket, az ajtót csendesen teszem be magam után.

A folyosón már nem érzem a parfümillatot, csak a fertőtlenítő szúrós szagát, de a fájdalom, amit akkor éreztem, amikor Klári a fejemhez vágta a tényeket, most megint megtalál.

Képtelen vagyok visszapihenni, pedig fáradt vagyok. Klári jár a fejemben, miközben elgondolkodva játszom a plüssnyúllal. Az egyik kislány hagyta itt, pár hónappal ezelőtt. Vakbélre műtöttem. Hatéves volt. Ha Klári megszülte volna a gyerekünk, ő is annyi idős lenne már.

– Elvetettem – csattan egyet bennem Klári hangja, ugyanúgy, mint akkor.

Már nem a rongyos fülű nyulat látom, hanem őt. Nem ismerem az arcán azt a dühös kifejezést, amivel néz.

– Elvetettem, igen!

Meggörnyedek, a homlokom a plüssjátékhoz érintem. Képtelen vagyok ezúttal kizavarni a gondolataim közül Klárit.

Emléke fájón zúg a fejemben, úgy csapódik jobbra-balra, mint a megszédül bogár. Akkor is ugyanígy éreztem, amikor elment. Én pedig nem mentem utána. Nem kerestem, nem hívtam. Ha menni akar, menjen...

– Doktor úr?

Felpattanok, és hirtelen megérzem az édeskés parfümillatot.

– Igen?

Panka anyja áll a folyosón.

– Valami… baj van. – Bizonytalanul néz el Panka szobája felé. Most veszem csak észre, hogy sápadt, egész testében reszket.

A szobába rohanok.

Panka ugyanúgy fekszik, megkurtított haja szétterül a párnán. A szívhangjait figyelő monitor néma jelzéssel villog.

Előkapom a sztetoszkópot a köpeny zsebéből. Remeg a kezem, ahogy a kislány mellkasán széthajtom a hálóinget, és a bőréhez nyomom a korongot.

A szívritmus normális.

A gépre nézek, állítok a gombokon, mire a villogás abbamarad.

– Mi a baj? – Panka anyja az ajtóban áll, a hangja fojtott.

– Hál’ Istennek semmi. Csak a gép elállítódott – fordulok a nő felé. Az ajtófélfába kapaszkodik.

Most veszem csak észre, hogy még mindig szorongatom a rongyos fülű nyulat. Ránézek, majd Pankára. Akaratlanul is elmosolyodom.

– Ezt neked hoztam. – Nem tudom, miért mondom, a kezem is magától mozdul. A nyulat az ágyra hajított naplóra ültetem, közben automatikusan felfogom a legfelső sorokat.

“Anya ma veszekedett velem, mert nem sikerült a biosz felelet. Nem tudtam elmondani a nyúl táplálkozását.*

Felnevetek, aztán amikor ezt felfogom, el is hallgatok, és bűntudatosan a nőre nézek.

– Sajnálom.

– Semmi baj. Szereti a nyulakat. Anyám falun él, tart állatokat. Tyúkot, nyulat. Panka tavasszal kapott egyet tőle.

– Értem. – Pedig dehogy értem. Nem fogom fel a nő szavait, mert a parfümillattól megint Klári jár a fejemben. Ahogy Panka anyja beljebb lép, úgy erősödik fel az édeskés aroma.

Megköszörülöm a torkom.

– Pihenjen vissza nyugodtan. Nincs baja Pankának – nézek le a vendégágyra. A lepedője ugyanolyan érintetlen, mint korábban.

– Köszönöm. – A nő hangja szomorú, nyel egyet.

Hát persze. Dehogynincs baja Pankának.

Panka. Szép név. Azt hiszem, Klárinak is tetszene.

Klári. Túl sokszor jut eszembe, pedig azt hittem, már túlléptem rajta. Hat év. Túl sok.

Kisietek a kórteremből, és a nővérpult telefonjához lépek. Annuska felnéz a keresztrejtvényből, de nem szól.

Tárcsázok. Remélem, még ugyanaz a száma.

A vonal kicsöng, aztán kattan egyet. Álmos hang szól a telefonba, én pedig újra látom Klári fekete, rúgóként mozduló hajfürtjeit magam előtt.

A novella a Pennát a kézbe! Írok, ha írni akarok blog szeptemberi játékára készült, melyben meg volt adva a helyszín, és bizonyos szavak, amiknek szerepelnie kell a novellában, minden más szabadon választott volt.
Az én esetemben az alábbi kritériumok voltak:
Helyszín: kórház
Felhasználandó szavak: napló, óra, tükör, parfüm, olló

A blog játékáról bővebben: http://irokhaakarok.blogspot.hu/2017/09/egy-kategoria-ezernyi-tortenet.html

A novella elolvasható itt is: http://irokhaakarok.blogspot.hu/2017/09/egy-kategoria-ezernyi-tortenet_29.html#more